20160225

Sorok mögött: Az őstehetség mítosza

A körblogolás mostani témája az írói tehetség. Mennyire tanulható az írás, és mennyi szerepet játszik benne a tehetség? Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amiben nagyon sokféleképpen lehet vélekedni. Itt-ott néha röpködnek is a vélemények a kérdésben. Furcsa módon bennem sosem azok a válaszok keltenek bosszankodást vagy értetlenkedést, amelyek írói körökből érkeznek (ők harcostársak, :) és majd idővel úgyis rájön mindenikünk, mit hogyan kell másképp gondolnunk a magunk útján) hanem inkább a kívülállóktól érkező elképzelések szoktak zavarni. Azok olyan laikus berögződések. Éppen csak azt nem mondják egy írónak: "Fura vagy ezzel az írósággal, dehát istenem, nem tehetsz róla, így születtél. Amúgy jól jártál ezzel a tehetséggel, mert az írók csak odaülnek és kiírják a fejükből a fantáziálgatásaikat." Ha titkon utál az illető, akár hozzá is teheti: "A múltkor én is írtam egy verset." :) (a vers ugye azért komolyabb, mint a fantáziálgatás kiírása egy szórakoztató regénybe, mert nagyobb őstehetség kell hozzá, az igazi irodalom) :)) Így egy picit most tágabb értelemben is elgondolkodtam a tehetség kérdéskörében. Tehet-e valaki arról, hogy éppen író akar lenni, vagy csak megadja magát eleve elrendeltetett hóbortjának?
 
  Népszerűek az olyan történetek, amikben a főhősök eleve különleges adottságokkal születnek, netán véletlenül jutnak a képességeik birtokába, és ezért emelkednek az átlagemberek fö. Mindenki szereti különlegesnek érezni magát. :) Talán így próbáljuk megnyugtatni magunkat saját jelentőségünkről? Ez valami olyasmi lehet, mint a saját végességünk tudata és a halálfélelem. Aligha tudatosul, hogy fontoskodásainkat, precízen meghatározott identitásunkat, berendezkedésünket, minden szaladgálásunkat és kapkodásunkat ezen a földtekén alapvetően csak a jelentéktelenségtől és a végességünktől való félelemből felfakadó nyugtalanság motiválja.

  Minden kornak megvannak az olyan nagyjai is, akik nem azért lettek hősök, mert küzdelmek árán megvalósítottak, győzedelmeskedtek, hanem mert előjogokkal születtek, kiválasztottaknak vagy felkenteknek hitték őket. Ma sincs ez másképp. Szeretünk hódolni a csodáknak, éhezzük a szenzációt. A tévések jól élnek a rengeteg különféle tehetségkutató műsorokból, és minél lentebbről érkezik valaki gyönyörű énekével (képzés, befektetés nélkül), a tömeg annál inkább őrjöng, könnyek közt sikítozik. Az internet még nyilvánvalóbbá tette, hogy ma mindenki rendkívüli ember, sztár akar lenni. Fellépni, szerepelni akar, énekelni, táncolni, sportolni, varázsolni, lovon ugrálni, vagy a leghosszabb dominósort megcsinálni. Vagy éppen csak szóhoz jutni, és írni egy lájkolandó önéletrajzot. Kicsit ilyen figyeleméhes, individualista társadalom lettünk  (tudom, tudom, lehet utálni, amiért ilyen szavakat társítok és írok le) :) amelyikben mindenki más csak azért létezik, hogy az Én önmegvalósításomhoz porondot nyújtson. Azonnal. A szociális hálózatokon legvirálisabbak azok a videók, amikben egy kisgyerek úgy énekel, táncol, karatézik, biciklizik, beatboxozik, ahogyan senki sem tud, és ahogyan a korához képest csoda. Már az óvodák is nagy hangsúlyt kezdtek fektetni arra, hogy minden gyerek tehetséges valamiben  - sőt, lehetőleg jobban teszi, ha több mindenben az - és ezt orrvérzésig ki kell használni, edzeni, fellépésekre járatni, versenyeztetni, bizonyítani. Minden szülő szereti azt hinni, hogy az ő gyereke más, mint a többi, nagyon különleges, így aztán a gyerekük öt-hat évecskéje alapján eldöntik, hogy miben kell a gyereknek profivá válnia, és már nem is szempont, hogy a gyerek egy tevékenységet csupán önmagáért végezzen. Baby`s got talent. Főleg a művészekre szeretünk úgy tekinteni, mint akik eleve valaminek a művelésére születtek, a kisujjukból rázzák ki a festést, a táncot, a dobpörgetést, a szavakat. A régi nagy írókról szeretjük hinni, hogy nem tanulták az írást, sem a költészetet, és csak úgy egyből kipattant belőlük a Háború és béke vagy a Szeptember végén. A valóság az, hogy még Mozartból sem pattantak csak úgy ki a zeneművek, a kéziratai arról árulkodnak, hogy a műveit számtalanszor kihúzta, átírta, nagyon sokszor átdolgozta, és néha részletekben írta meg, amiket esetenként évekig félrerakott. És persze eléggé felfújt tény az is, hogy háromévesen már zongoraversenyt komponált, csupán arról van szó, hogy zeneszerző édesapja ekkor kezdte tanítani, és ő könnyen felfogta, gyorsan tanult.
   
Ritkán akarunk tudomást szerezni arról, hogy egy táncelőadás vagy egy regény mögött mennyi áldozat van, mennyi kínkeserves elbukás és lelki küzdelem, zsákutca és újrakezdés, kitartás és álmatlan éjszaka. Fúj, az valahogy olyan izzadságszagú, büdös. Időigényes. Csak a végeredményt akarjuk látni, hümmögni a csodának, ami a hitünket generálja. A befektetett munka le van tojva. A küzdelmek folyamatában szerzett személyiségfejlődés, egy feladathoz való felnövés szintén. Lehet, hogy a jövőben egy nap majd nemcsak információkat tölthetünk le az agyunkra, hanem különleges képességeket is megtanulás nélkül? Nem lesz több izzadságszag, sem elbukások és feladások, sem ingyenes letöltések és versenyeztető tévéshow-ok. Az applikációgyártó cégek fognak versengeni helyettünk.

A kezdő írók talán legnagyobb kérdése az, hogy van-e tehetségük. Ha ezt valaki megerősíti bennük, bármi jöhet számukra, viszont ha valaki letöri bennük, a lelket is kiöli belőlük. :) Sokan vannak, akik szerint az írás nem tanulható, valaki vagy tud írni vagy nem, míg mások szerint tanulható, de csak azok számára érdemes, akik ösztönösen is tehetségesek. Úgy gondolom, a „tehetség” kérdésessége eleve rossz alaphozzáállás. Veszélyes terep a tolltáncoltatáshoz, mert teljesen másoktól teszünk függővé bensőnkből fakadó dolgokat, kintről várunk választ olyasmire, amire nekünk kell válaszolnunk. Azért is veszélyes, mert ha meggyőződünk arról, hogy van tehetségünk, úgy érezhetjük, nekünk kijár a siker. Azt is gondolhatjuk, nem kell tanulnunk, és minden, ami kikerül a kezünk alól, zseniális. Ha bizonytalanok maradunk a tehetségünkben, és ráadásul még az írásainkat is visszavetik, akkor megbénulunk. Letesszük a pennát, és frusztráltan éljük napjainkat. Szerintem senki sem tudja megmondani, hogy tehetségesek vagyunk-e valamiben, csak azt, hogy az alkotásunk, a produkciónk milyen szintű, és ha nem elég élvezetes, akkor mi hiányzik.
   Egy publikáló író is túlhangoztathatja a tehetség szerepét, főleg, ha  két üveg sörrel vette meg a publikálás lehetőségét. Misztifikálhatja az írás folyamatát, és bárhogyan is megkínlódott egy kézirattal, érdemesnek látja úgy beállítani, hogy az neki simán megy. Nehogy még elvitatható legyen tőle az írói szerep. :) A tehetség misztikussága különleges pozícióba helyezheti, valami olyasmit művel, amit csak kevesen, az arra kiválasztott született emberek tudnak. A Múzsa nem csókol meg akárkit. 

Szerintem az istenadta tehetség nem létezik. Úgy születünk, hogy adott tulajdonságaink képessé tesznek arra, hogy egy-egy részképességünk erősebb fejlődésével pár tevékenységet könnyebben megtanuljunk, és azokban gyorsabban kibontakozzunk. Talán ezért meg is szeretjük ezeket a tevékenységeket. De ez még nem tehetség. Tehetségessé csak sok gyakorlás és tanulás által érek. Aztán meg hadd ne bagatellizáljuk el azt, hogy ebben a folyamatban milyen sok szerep jut a szociális körülményeinkből fakadó tanulási lehetőségeknek is.

 Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük!
Gondolkodtam, mégis melyik az a képesség, ami az írás jó műveléséhez nem fejleszthető? Élettapasztalat? Szerezhető. Sztoriérzék? Csiszolható, finomítható. Még a mesélési kényszer is manipulálható. Fantázia és kreativitás? Asszociációs képesség? Szókincs? Ezek mind kialakult, szerzett dolgok, tehát erősíthetőek, fejleszthetőek. Empátia, beleélő képesség? Kérdezzünk csak meg erről egy profi színészt. A dramaturgiát, a nyelvtant, a helyesírást, a karakteralkotást (hozzá esetleg emberismeretet) a leírást (a megfigyelést) a párbeszédek és nézőpontok kezelését, a feszültségteremtést, és minden kifejezési eszközt egy-egy adott típusú íráshoz meg lehet tanulni. Meg is akarjuk tanulni, mert bármit megtennénk azért, hogy mások számára hihető és élvezhető történetet hazudjunk össze, már ha elég komolyan vesszük a történetalkotás mesterségét. Megtanuljuk, és ha szükséges, akkor a tanultak alapján tizenötször is átírjuk a regényt. Felelősséget akarunk vállalni a sikerért és a kudarcainkért, és a tükörbe nézve el akarjuk majd mondani, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Egyetlen mesterség vagy hivatás sem tehetség kérdése, (az írás sem) hanem az odaadásé és a munkáé.


  Tehetség megléte helyett a kérdés tehát szerintem inkább az, hogy szeretünk-e írni. Aztán meg szeretjük-e a témáinkat, mit jelentenek azok nekünk? A szenvedély az, ami nem tanítható. És érdekes módon lehet egy történetnek bármilyen kifinomult technikája, tökéletes szerkezete és szükséges mondanivalója, messzire reppenő fantáziája, szépirodalmi prózája, mert az író szenvedélye nélkül lelketlen marad.  Ez az alap, amire stabilan építhetünk, és nem a bennünk rejlő tehetségbe vetett hit megerősítése a talaj.
   Az istenadta őstehetségnek, a csodának közönségre van szüksége, ez a lélegeztetőgépje. Az önazonosságból fakadó munka sikerének mértékegysége nem a lájk. Nem az aréna élteti, mert értékét a belső motivációból és a felépített folyamatosságából, tartalmas múltjából nyeri. Akkor is van pulzusa, amikor a függönyöket már rég leengedték, és a közönség a következő mutatványra visítozik.

Szerintetek mi nem tanulható az írás kapcsán? Kíváncsi vagyok kiegészítő vagy ellentmondó véleményekre, és mindig mindenben fenntartom a véleményem változtatásának a jogát. :) Valószínűleg, megint sokszínű bejegyzések születnek a körblogolás keretében is, már alig várom, elolvassam és átgondoljam a többiekét is. Íme, a bejegyzések:



6 megjegyzés:

  1. Kedves Zsuzsa! Általában egyet szoktam érteni veled, és most is sok mindenben egy húron pendülünk, azonban úgy érzem, hogy mégis vannak az írói munkában olyan dolgok, amelyek nem tanulhatóak, illetve kellő mélységben nem tanulhatóak. Ilyen dolog például a nyelvérzék. A nyelvtan persze tanulható - több kevesebb munkával, de nem mindegy, hogy van-e eredendően nyelvérzéke valakinek vagy nincs. Számomra már az alsó tagozatban evidencia volt minden nyelvtani okítás. Kézbe sem vettem otthon a tankönyvet, mert ragadtak rám a szabályok, és ez így maradt a felső tagozatban is, aztán középiskolában is. Más kérdés, hogy a tanult szabályok gyakorlatba ültetéséhez idő kellett, de a lényeg az alap. A szókincs megléte ugyancsak tanulható bizonyos szintig, de nem mindegy, honnan indulunk. Számomra sajnos az aktív szókincs eléggé szűk, legalábbis szűkebb annál, mint amit magamnak szeretnék. Időnként irigyen olvasom mások írásait, akiknek bizonyos kifejezések nemcsak a passzív szókincsük számára létezik, hanem az írásaikban is előbújnak a ritkán használt szavak, és csodákat írnak. Nem tanulható a lelemény, amellyel bizonyos szavakat és fogalmakat úgy kapcsolunk össze, ahogyan azt addig még mások nem használták. Közismert példa erre Rejtő Jenő. Alig hiszem, hogy az ő nyelvi leleményei bárkiben ott szunnyadnának. Csűrni, csavarni mindenki megtanulhatja a szavakat, de igazán meglepő újdonságokat csak kevesen találnak ki. Mostanában olvastam Kleinheicz Csilla Üveghegyét, és nyálcsorgatva bosszankodtam azon, hogy nekem miért nem jutnak eszembe olyan egyszerűségükben is szép kifejezések, mint neki. Ez is nyilván tehetség dolga. Alig hiszem, hogy hetven évesen elmaradnék a fele annyi idős írónő mögött olvasottságban, hiszen kétszer annyi időm volt az olvasásra mint neki. Mégis csak sóvárgok a találékonysága és a stílusa után. Hogy ne csak rosszat mondjak magamról, azért azt is megemlíteném, hogy a belső látás sem tanulható a megfelelő mértékben. Azt hiszem, hogy a térlátásomnak és a belső szememnek köszönhetően sokkal jobban átlátok kusza szituációkat, kikövetkeztetem a várható fejleményeket, mint azok, akik híján vannak a belő látásnak. Írások és regények összeállításánál - jobb szó híján használtam ezt a kifejezést szerkesztés helyett, hiszen az mást jelent a szakmában, de - lényegében az író ugyanúgy szerkeszti meg a regényét, mint a gépészmérnök a legújabb konstrukciójú hajtóművet.
    Mindent összegezve azt hiszem, hogy bizony, vannak tanulhatatlan dolgok, és ezek meghatározók a tehetség említésekor. Minél több nehezen tanulható tulajdonság szunnyad valakiben, annál nagyobb esélye van arra, hogy jó író (zeneszerző, szobrász, sportoló, fodrász, esztergályos) legyen.

    VálaszTörlés
  2. Attila, köszönöm a hozzászólást. :) Igen, a nyelvérzékről elgondolkodat a meglátásod. Azon gondolkodom, ebben a kérdésben mennyire van benne a korábbi, gyermekkori olvasásoknak a szerepe. Nagyon érdekes, amit Bea írt az idői ablakokról. Nyilván nem mindegy, hogy ki mikortól kezd fejlődni egy-egy képességben, de ettől még létezik fejlesztés. Meg az is érdekes, hogy ugyanabban a dologban más-más mértékben kell fejlődnünk, és a fejlődés üteme is egyéni. A nehezebben tanulható tulajdonságok kapcsán nagyon is egyetértek veled.
    Ja, és pár órával ezelőtt épp ámuldoztam Fekete István szövege fölött, már megint. Nem fogok tudni soha olyan mondatokat írni, ha ötszáz évig élek sem. De arra is gondolok, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán kellene olyanokat írjak. Főleg, ha a következő regényeimben mondjuk a krimiszál a lényeg. :)

    VálaszTörlés
  3. "Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük!" Ezt milyen jól megragadtad! Én a rajzzal voltam így. Szerettem, de az írást jobban, és hiba látott bennem a rajztanárom valamit, nem fejlesztettem a készségemet és nem léptem alkotóművészi pályára. A vizuális fogékonyságom nem sikkadt el, de másra jár az agyam, nem úgy, ahogy rajzosként járna.

    Fenntartom azt, hogy tehetség nélkül hiába az irgalmatlan szorgalom, csak egy adott szintig lehet eljutni. Azt a határt csak a tehetség megfoghatatlan pöccével lehetne. Ú, ez túlmisztifikált baromságnak hangzik így leírva. Valami apró, de lényeges többletként tudom leírni. Így is születhetnek tisztes iparosmunkák, gazdagodhat a középszerűség, és van, akinek ennyi elég is, de nem ezek azok a művek, amik kiemelkednek és emlékezetesek maradnak.

    Bár az ízlés-faktor is bele tud ám ebbe kavarni, és akit én tehetségesnek gondolok, azt más nagyon nem, és fordítva.

    VálaszTörlés
  4. Ezt az eszmefuttatást olvasva Sir Ken Robinson jutott eszembe, aki az „alkotó elem” kifejezéssel illette azt a bennünk munkáló valamit, amit sokan tehetségnek neveznek. Szerinte minden emberben rejtőzik egy konkrét adottság, amit valahogyan elő kell ásnia magából, hogy ráléphessen a saját útjára, hogy azt művelje, amire született. És az ő elmélete szerint ebből mindenkinek csak egy van. Egy út, egy adottság, egy életpálya, melyben ha akarjuk, kiemelkedő sikereket érhetünk el, sőt a legjobbak is lehetünk. És példákul számtalan sikertörténetet sorakoztat fel olyanokról, akik világhírűek lettek a saját területükön. De vajon a siker valóban az, hogy én vagyok a legjobb rúdugró a világon? Miért akarunk mindig a legjobbak lenni? Belegondoltunk már abba, mi lesz, ha egyszer tényleg felérünk a létra tetejére? Pláne ha csak egyetlen létránk van…
    Úgy érzem, a te írásod ennél sokkal kiegyensúlyozottabb, egészségesebb szemléletről árulkodik. A hétköznapi valóságról. Mert javarészt ebből áll össze az életünk: hétfőkből és szerdákból, munkából, néha erőlködésekből, sokszor kudarcokból is. És olykor vasárnapokból. A sikertörténetek több szempontból is hibádznak. Eltorzítják a munkáról alkotott fogalmunkat. És eltorzítják a sikerről alkotott fogalmunkat is. És valahol ebben a folyamatban veszett el a tehetségről, az adottságok szerepéről kialakított egészséges képünk is. Úgy akarunk sikeresek lenni, hogy ne kelljen dolgozni érte. Kétségbeesetten kutatunk hát magunkban valami rejtett velünk született tehetség után, melyet valamely ősünk gondosan bezárt a génraktárába, és mi most abban reménykedünk, hogy rátalálunk, és egy csapásra gazdagok leszünk. A valóság ezzel szemben az, hogy igen, örököltünk ezt-azt, és nem is árt tisztában lenni azzal, hogy konkrétan mit is, de ez csupán egy alap, amire azután építenünk kell. Sikeresek pedig akkor vagyunk, ha építünk, folyamatosan, és nem abból a célból, hogy a mi várunk legyen a legnagyobb és legmagasabb. Sokkal inkább azzal a céllal kellene építenünk, hogy az építményünk harmonikusan beleilleszkedjen a környezetébe. Ha szorgalmasak voltunk, és beleadtuk a lelkünket, akkor a mű mindenképp egyedi lesz. Mert mi is azok vagyunk, ez tény. De az életünk, a tevékenységeink végső célja ne az legyen, hogy elismerést vívjunk ki, hanem hogy megosszuk magunkat másokkal. Ily módon a saját adottságaink nem válnak önző módon saját magunk felemelésének eszközévé, és nem táplálják mások eltorzult gondolkodásmódját a sikerről és a tehetségről. Ez minden művész, minden író felelőssége.
    A végkövetkeztetésem tehát az, hogy létezik tehetség, de munka nélkül nem sokat ér. És létezik a munka, ami tehetség nélkül kínkeserves és alig élvezhető. Tudnunk kell tehát, mihez van adottságunk – tehetségünk ha úgy tetszik –, és azután azt fejlesztenünk kell, hogy kezdeni tudjunk vele valamit. A tehetség egy eszköz, amit kaptunk. Ha nem tanuljuk meg, hogyan kell használni, csak dísz marad a polcunkon. Vagy porfogó.

    VálaszTörlés
  5. Nibela, nekem is nagyon tetszett, ahogy megközelítetted a témát a tudatmodosító szerek felől és fevetetted a bejegyzésed végén a kérdést. :)

    Én még soha nem tapasztaltam azt, hogy maximális, irgalmatlan szorgalommal előzetes tehetség nélkül mit lehet elérni, meddig lehet elmenni, ezért természetesen csak vélekedés, hogy a szorgalom fontosabb és tehetség nincs is, csak képességek. Nemrég láttam a The Walk filmet Philippe Petit kötéltáncosról. Arra gondolok, hogy nyilván nem lesz kötéltáncos, ha tériszonya van. :) De ezt akkor nevezhetjük-e tehetségnek vagy csak adottságnak és hajlamnak, amivel él, és amit fejleszt? Ha Mozartnak az apukája nem zeneszerző, vagy ha ő egy árva lesz, netán szegény család gyereke, akkor esetleg harangozó lehetett volna belőle. És biztosan nagyon jó harangozó lett volna, közben sokat dúdolgat, meg gyönyörködik a zenében, de soha nem derül ki, hogy adottságai lennének hozzá. És akkor úgy létezhetett volna-e a tehetsége?

    VálaszTörlés
  6. Adrienn, köszönöm, hogy kiegészítetted a bejegyzést a gondolataiddal. A konkrét adottság és egyetlen életpálya gondolatát én sem látom elég árnyaltnak. :) Úgy vélem, ugyanazt az adottságot sok mindenre fel lehet használni, mégha más-más mértékben is, és az sem biztos, hogy azt akarom és kell választanom, amiben a legmaximálisabban tudom felhasználni, mert az életben sok más faktor és szempont számíthat életpálya tekintetében is. Szabadságunk van. :)

    VálaszTörlés

20160225

Sorok mögött: Az őstehetség mítosza

A körblogolás mostani témája az írói tehetség. Mennyire tanulható az írás, és mennyi szerepet játszik benne a tehetség? Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amiben nagyon sokféleképpen lehet vélekedni. Itt-ott néha röpködnek is a vélemények a kérdésben. Furcsa módon bennem sosem azok a válaszok keltenek bosszankodást vagy értetlenkedést, amelyek írói körökből érkeznek (ők harcostársak, :) és majd idővel úgyis rájön mindenikünk, mit hogyan kell másképp gondolnunk a magunk útján) hanem inkább a kívülállóktól érkező elképzelések szoktak zavarni. Azok olyan laikus berögződések. Éppen csak azt nem mondják egy írónak: "Fura vagy ezzel az írósággal, dehát istenem, nem tehetsz róla, így születtél. Amúgy jól jártál ezzel a tehetséggel, mert az írók csak odaülnek és kiírják a fejükből a fantáziálgatásaikat." Ha titkon utál az illető, akár hozzá is teheti: "A múltkor én is írtam egy verset." :) (a vers ugye azért komolyabb, mint a fantáziálgatás kiírása egy szórakoztató regénybe, mert nagyobb őstehetség kell hozzá, az igazi irodalom) :)) Így egy picit most tágabb értelemben is elgondolkodtam a tehetség kérdéskörében. Tehet-e valaki arról, hogy éppen író akar lenni, vagy csak megadja magát eleve elrendeltetett hóbortjának?
 
  Népszerűek az olyan történetek, amikben a főhősök eleve különleges adottságokkal születnek, netán véletlenül jutnak a képességeik birtokába, és ezért emelkednek az átlagemberek fö. Mindenki szereti különlegesnek érezni magát. :) Talán így próbáljuk megnyugtatni magunkat saját jelentőségünkről? Ez valami olyasmi lehet, mint a saját végességünk tudata és a halálfélelem. Aligha tudatosul, hogy fontoskodásainkat, precízen meghatározott identitásunkat, berendezkedésünket, minden szaladgálásunkat és kapkodásunkat ezen a földtekén alapvetően csak a jelentéktelenségtől és a végességünktől való félelemből felfakadó nyugtalanság motiválja.

  Minden kornak megvannak az olyan nagyjai is, akik nem azért lettek hősök, mert küzdelmek árán megvalósítottak, győzedelmeskedtek, hanem mert előjogokkal születtek, kiválasztottaknak vagy felkenteknek hitték őket. Ma sincs ez másképp. Szeretünk hódolni a csodáknak, éhezzük a szenzációt. A tévések jól élnek a rengeteg különféle tehetségkutató műsorokból, és minél lentebbről érkezik valaki gyönyörű énekével (képzés, befektetés nélkül), a tömeg annál inkább őrjöng, könnyek közt sikítozik. Az internet még nyilvánvalóbbá tette, hogy ma mindenki rendkívüli ember, sztár akar lenni. Fellépni, szerepelni akar, énekelni, táncolni, sportolni, varázsolni, lovon ugrálni, vagy a leghosszabb dominósort megcsinálni. Vagy éppen csak szóhoz jutni, és írni egy lájkolandó önéletrajzot. Kicsit ilyen figyeleméhes, individualista társadalom lettünk  (tudom, tudom, lehet utálni, amiért ilyen szavakat társítok és írok le) :) amelyikben mindenki más csak azért létezik, hogy az Én önmegvalósításomhoz porondot nyújtson. Azonnal. A szociális hálózatokon legvirálisabbak azok a videók, amikben egy kisgyerek úgy énekel, táncol, karatézik, biciklizik, beatboxozik, ahogyan senki sem tud, és ahogyan a korához képest csoda. Már az óvodák is nagy hangsúlyt kezdtek fektetni arra, hogy minden gyerek tehetséges valamiben  - sőt, lehetőleg jobban teszi, ha több mindenben az - és ezt orrvérzésig ki kell használni, edzeni, fellépésekre járatni, versenyeztetni, bizonyítani. Minden szülő szereti azt hinni, hogy az ő gyereke más, mint a többi, nagyon különleges, így aztán a gyerekük öt-hat évecskéje alapján eldöntik, hogy miben kell a gyereknek profivá válnia, és már nem is szempont, hogy a gyerek egy tevékenységet csupán önmagáért végezzen. Baby`s got talent. Főleg a művészekre szeretünk úgy tekinteni, mint akik eleve valaminek a művelésére születtek, a kisujjukból rázzák ki a festést, a táncot, a dobpörgetést, a szavakat. A régi nagy írókról szeretjük hinni, hogy nem tanulták az írást, sem a költészetet, és csak úgy egyből kipattant belőlük a Háború és béke vagy a Szeptember végén. A valóság az, hogy még Mozartból sem pattantak csak úgy ki a zeneművek, a kéziratai arról árulkodnak, hogy a műveit számtalanszor kihúzta, átírta, nagyon sokszor átdolgozta, és néha részletekben írta meg, amiket esetenként évekig félrerakott. És persze eléggé felfújt tény az is, hogy háromévesen már zongoraversenyt komponált, csupán arról van szó, hogy zeneszerző édesapja ekkor kezdte tanítani, és ő könnyen felfogta, gyorsan tanult.
   
Ritkán akarunk tudomást szerezni arról, hogy egy táncelőadás vagy egy regény mögött mennyi áldozat van, mennyi kínkeserves elbukás és lelki küzdelem, zsákutca és újrakezdés, kitartás és álmatlan éjszaka. Fúj, az valahogy olyan izzadságszagú, büdös. Időigényes. Csak a végeredményt akarjuk látni, hümmögni a csodának, ami a hitünket generálja. A befektetett munka le van tojva. A küzdelmek folyamatában szerzett személyiségfejlődés, egy feladathoz való felnövés szintén. Lehet, hogy a jövőben egy nap majd nemcsak információkat tölthetünk le az agyunkra, hanem különleges képességeket is megtanulás nélkül? Nem lesz több izzadságszag, sem elbukások és feladások, sem ingyenes letöltések és versenyeztető tévéshow-ok. Az applikációgyártó cégek fognak versengeni helyettünk.

A kezdő írók talán legnagyobb kérdése az, hogy van-e tehetségük. Ha ezt valaki megerősíti bennük, bármi jöhet számukra, viszont ha valaki letöri bennük, a lelket is kiöli belőlük. :) Sokan vannak, akik szerint az írás nem tanulható, valaki vagy tud írni vagy nem, míg mások szerint tanulható, de csak azok számára érdemes, akik ösztönösen is tehetségesek. Úgy gondolom, a „tehetség” kérdésessége eleve rossz alaphozzáállás. Veszélyes terep a tolltáncoltatáshoz, mert teljesen másoktól teszünk függővé bensőnkből fakadó dolgokat, kintről várunk választ olyasmire, amire nekünk kell válaszolnunk. Azért is veszélyes, mert ha meggyőződünk arról, hogy van tehetségünk, úgy érezhetjük, nekünk kijár a siker. Azt is gondolhatjuk, nem kell tanulnunk, és minden, ami kikerül a kezünk alól, zseniális. Ha bizonytalanok maradunk a tehetségünkben, és ráadásul még az írásainkat is visszavetik, akkor megbénulunk. Letesszük a pennát, és frusztráltan éljük napjainkat. Szerintem senki sem tudja megmondani, hogy tehetségesek vagyunk-e valamiben, csak azt, hogy az alkotásunk, a produkciónk milyen szintű, és ha nem elég élvezetes, akkor mi hiányzik.
   Egy publikáló író is túlhangoztathatja a tehetség szerepét, főleg, ha  két üveg sörrel vette meg a publikálás lehetőségét. Misztifikálhatja az írás folyamatát, és bárhogyan is megkínlódott egy kézirattal, érdemesnek látja úgy beállítani, hogy az neki simán megy. Nehogy még elvitatható legyen tőle az írói szerep. :) A tehetség misztikussága különleges pozícióba helyezheti, valami olyasmit művel, amit csak kevesen, az arra kiválasztott született emberek tudnak. A Múzsa nem csókol meg akárkit. 

Szerintem az istenadta tehetség nem létezik. Úgy születünk, hogy adott tulajdonságaink képessé tesznek arra, hogy egy-egy részképességünk erősebb fejlődésével pár tevékenységet könnyebben megtanuljunk, és azokban gyorsabban kibontakozzunk. Talán ezért meg is szeretjük ezeket a tevékenységeket. De ez még nem tehetség. Tehetségessé csak sok gyakorlás és tanulás által érek. Aztán meg hadd ne bagatellizáljuk el azt, hogy ebben a folyamatban milyen sok szerep jut a szociális körülményeinkből fakadó tanulási lehetőségeknek is.

 Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük!
Gondolkodtam, mégis melyik az a képesség, ami az írás jó műveléséhez nem fejleszthető? Élettapasztalat? Szerezhető. Sztoriérzék? Csiszolható, finomítható. Még a mesélési kényszer is manipulálható. Fantázia és kreativitás? Asszociációs képesség? Szókincs? Ezek mind kialakult, szerzett dolgok, tehát erősíthetőek, fejleszthetőek. Empátia, beleélő képesség? Kérdezzünk csak meg erről egy profi színészt. A dramaturgiát, a nyelvtant, a helyesírást, a karakteralkotást (hozzá esetleg emberismeretet) a leírást (a megfigyelést) a párbeszédek és nézőpontok kezelését, a feszültségteremtést, és minden kifejezési eszközt egy-egy adott típusú íráshoz meg lehet tanulni. Meg is akarjuk tanulni, mert bármit megtennénk azért, hogy mások számára hihető és élvezhető történetet hazudjunk össze, már ha elég komolyan vesszük a történetalkotás mesterségét. Megtanuljuk, és ha szükséges, akkor a tanultak alapján tizenötször is átírjuk a regényt. Felelősséget akarunk vállalni a sikerért és a kudarcainkért, és a tükörbe nézve el akarjuk majd mondani, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Egyetlen mesterség vagy hivatás sem tehetség kérdése, (az írás sem) hanem az odaadásé és a munkáé.


  Tehetség megléte helyett a kérdés tehát szerintem inkább az, hogy szeretünk-e írni. Aztán meg szeretjük-e a témáinkat, mit jelentenek azok nekünk? A szenvedély az, ami nem tanítható. És érdekes módon lehet egy történetnek bármilyen kifinomult technikája, tökéletes szerkezete és szükséges mondanivalója, messzire reppenő fantáziája, szépirodalmi prózája, mert az író szenvedélye nélkül lelketlen marad.  Ez az alap, amire stabilan építhetünk, és nem a bennünk rejlő tehetségbe vetett hit megerősítése a talaj.
   Az istenadta őstehetségnek, a csodának közönségre van szüksége, ez a lélegeztetőgépje. Az önazonosságból fakadó munka sikerének mértékegysége nem a lájk. Nem az aréna élteti, mert értékét a belső motivációból és a felépített folyamatosságából, tartalmas múltjából nyeri. Akkor is van pulzusa, amikor a függönyöket már rég leengedték, és a közönség a következő mutatványra visítozik.

Szerintetek mi nem tanulható az írás kapcsán? Kíváncsi vagyok kiegészítő vagy ellentmondó véleményekre, és mindig mindenben fenntartom a véleményem változtatásának a jogát. :) Valószínűleg, megint sokszínű bejegyzések születnek a körblogolás keretében is, már alig várom, elolvassam és átgondoljam a többiekét is. Íme, a bejegyzések:



6 megjegyzés:

  1. Kedves Zsuzsa! Általában egyet szoktam érteni veled, és most is sok mindenben egy húron pendülünk, azonban úgy érzem, hogy mégis vannak az írói munkában olyan dolgok, amelyek nem tanulhatóak, illetve kellő mélységben nem tanulhatóak. Ilyen dolog például a nyelvérzék. A nyelvtan persze tanulható - több kevesebb munkával, de nem mindegy, hogy van-e eredendően nyelvérzéke valakinek vagy nincs. Számomra már az alsó tagozatban evidencia volt minden nyelvtani okítás. Kézbe sem vettem otthon a tankönyvet, mert ragadtak rám a szabályok, és ez így maradt a felső tagozatban is, aztán középiskolában is. Más kérdés, hogy a tanult szabályok gyakorlatba ültetéséhez idő kellett, de a lényeg az alap. A szókincs megléte ugyancsak tanulható bizonyos szintig, de nem mindegy, honnan indulunk. Számomra sajnos az aktív szókincs eléggé szűk, legalábbis szűkebb annál, mint amit magamnak szeretnék. Időnként irigyen olvasom mások írásait, akiknek bizonyos kifejezések nemcsak a passzív szókincsük számára létezik, hanem az írásaikban is előbújnak a ritkán használt szavak, és csodákat írnak. Nem tanulható a lelemény, amellyel bizonyos szavakat és fogalmakat úgy kapcsolunk össze, ahogyan azt addig még mások nem használták. Közismert példa erre Rejtő Jenő. Alig hiszem, hogy az ő nyelvi leleményei bárkiben ott szunnyadnának. Csűrni, csavarni mindenki megtanulhatja a szavakat, de igazán meglepő újdonságokat csak kevesen találnak ki. Mostanában olvastam Kleinheicz Csilla Üveghegyét, és nyálcsorgatva bosszankodtam azon, hogy nekem miért nem jutnak eszembe olyan egyszerűségükben is szép kifejezések, mint neki. Ez is nyilván tehetség dolga. Alig hiszem, hogy hetven évesen elmaradnék a fele annyi idős írónő mögött olvasottságban, hiszen kétszer annyi időm volt az olvasásra mint neki. Mégis csak sóvárgok a találékonysága és a stílusa után. Hogy ne csak rosszat mondjak magamról, azért azt is megemlíteném, hogy a belső látás sem tanulható a megfelelő mértékben. Azt hiszem, hogy a térlátásomnak és a belső szememnek köszönhetően sokkal jobban átlátok kusza szituációkat, kikövetkeztetem a várható fejleményeket, mint azok, akik híján vannak a belő látásnak. Írások és regények összeállításánál - jobb szó híján használtam ezt a kifejezést szerkesztés helyett, hiszen az mást jelent a szakmában, de - lényegében az író ugyanúgy szerkeszti meg a regényét, mint a gépészmérnök a legújabb konstrukciójú hajtóművet.
    Mindent összegezve azt hiszem, hogy bizony, vannak tanulhatatlan dolgok, és ezek meghatározók a tehetség említésekor. Minél több nehezen tanulható tulajdonság szunnyad valakiben, annál nagyobb esélye van arra, hogy jó író (zeneszerző, szobrász, sportoló, fodrász, esztergályos) legyen.

    VálaszTörlés
  2. Attila, köszönöm a hozzászólást. :) Igen, a nyelvérzékről elgondolkodat a meglátásod. Azon gondolkodom, ebben a kérdésben mennyire van benne a korábbi, gyermekkori olvasásoknak a szerepe. Nagyon érdekes, amit Bea írt az idői ablakokról. Nyilván nem mindegy, hogy ki mikortól kezd fejlődni egy-egy képességben, de ettől még létezik fejlesztés. Meg az is érdekes, hogy ugyanabban a dologban más-más mértékben kell fejlődnünk, és a fejlődés üteme is egyéni. A nehezebben tanulható tulajdonságok kapcsán nagyon is egyetértek veled.
    Ja, és pár órával ezelőtt épp ámuldoztam Fekete István szövege fölött, már megint. Nem fogok tudni soha olyan mondatokat írni, ha ötszáz évig élek sem. De arra is gondolok, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán kellene olyanokat írjak. Főleg, ha a következő regényeimben mondjuk a krimiszál a lényeg. :)

    VálaszTörlés
  3. "Az írás nem a sorsunk. Választjuk, műveljük, és el is engedhetjük!" Ezt milyen jól megragadtad! Én a rajzzal voltam így. Szerettem, de az írást jobban, és hiba látott bennem a rajztanárom valamit, nem fejlesztettem a készségemet és nem léptem alkotóművészi pályára. A vizuális fogékonyságom nem sikkadt el, de másra jár az agyam, nem úgy, ahogy rajzosként járna.

    Fenntartom azt, hogy tehetség nélkül hiába az irgalmatlan szorgalom, csak egy adott szintig lehet eljutni. Azt a határt csak a tehetség megfoghatatlan pöccével lehetne. Ú, ez túlmisztifikált baromságnak hangzik így leírva. Valami apró, de lényeges többletként tudom leírni. Így is születhetnek tisztes iparosmunkák, gazdagodhat a középszerűség, és van, akinek ennyi elég is, de nem ezek azok a művek, amik kiemelkednek és emlékezetesek maradnak.

    Bár az ízlés-faktor is bele tud ám ebbe kavarni, és akit én tehetségesnek gondolok, azt más nagyon nem, és fordítva.

    VálaszTörlés
  4. Ezt az eszmefuttatást olvasva Sir Ken Robinson jutott eszembe, aki az „alkotó elem” kifejezéssel illette azt a bennünk munkáló valamit, amit sokan tehetségnek neveznek. Szerinte minden emberben rejtőzik egy konkrét adottság, amit valahogyan elő kell ásnia magából, hogy ráléphessen a saját útjára, hogy azt művelje, amire született. És az ő elmélete szerint ebből mindenkinek csak egy van. Egy út, egy adottság, egy életpálya, melyben ha akarjuk, kiemelkedő sikereket érhetünk el, sőt a legjobbak is lehetünk. És példákul számtalan sikertörténetet sorakoztat fel olyanokról, akik világhírűek lettek a saját területükön. De vajon a siker valóban az, hogy én vagyok a legjobb rúdugró a világon? Miért akarunk mindig a legjobbak lenni? Belegondoltunk már abba, mi lesz, ha egyszer tényleg felérünk a létra tetejére? Pláne ha csak egyetlen létránk van…
    Úgy érzem, a te írásod ennél sokkal kiegyensúlyozottabb, egészségesebb szemléletről árulkodik. A hétköznapi valóságról. Mert javarészt ebből áll össze az életünk: hétfőkből és szerdákból, munkából, néha erőlködésekből, sokszor kudarcokból is. És olykor vasárnapokból. A sikertörténetek több szempontból is hibádznak. Eltorzítják a munkáról alkotott fogalmunkat. És eltorzítják a sikerről alkotott fogalmunkat is. És valahol ebben a folyamatban veszett el a tehetségről, az adottságok szerepéről kialakított egészséges képünk is. Úgy akarunk sikeresek lenni, hogy ne kelljen dolgozni érte. Kétségbeesetten kutatunk hát magunkban valami rejtett velünk született tehetség után, melyet valamely ősünk gondosan bezárt a génraktárába, és mi most abban reménykedünk, hogy rátalálunk, és egy csapásra gazdagok leszünk. A valóság ezzel szemben az, hogy igen, örököltünk ezt-azt, és nem is árt tisztában lenni azzal, hogy konkrétan mit is, de ez csupán egy alap, amire azután építenünk kell. Sikeresek pedig akkor vagyunk, ha építünk, folyamatosan, és nem abból a célból, hogy a mi várunk legyen a legnagyobb és legmagasabb. Sokkal inkább azzal a céllal kellene építenünk, hogy az építményünk harmonikusan beleilleszkedjen a környezetébe. Ha szorgalmasak voltunk, és beleadtuk a lelkünket, akkor a mű mindenképp egyedi lesz. Mert mi is azok vagyunk, ez tény. De az életünk, a tevékenységeink végső célja ne az legyen, hogy elismerést vívjunk ki, hanem hogy megosszuk magunkat másokkal. Ily módon a saját adottságaink nem válnak önző módon saját magunk felemelésének eszközévé, és nem táplálják mások eltorzult gondolkodásmódját a sikerről és a tehetségről. Ez minden művész, minden író felelőssége.
    A végkövetkeztetésem tehát az, hogy létezik tehetség, de munka nélkül nem sokat ér. És létezik a munka, ami tehetség nélkül kínkeserves és alig élvezhető. Tudnunk kell tehát, mihez van adottságunk – tehetségünk ha úgy tetszik –, és azután azt fejlesztenünk kell, hogy kezdeni tudjunk vele valamit. A tehetség egy eszköz, amit kaptunk. Ha nem tanuljuk meg, hogyan kell használni, csak dísz marad a polcunkon. Vagy porfogó.

    VálaszTörlés
  5. Nibela, nekem is nagyon tetszett, ahogy megközelítetted a témát a tudatmodosító szerek felől és fevetetted a bejegyzésed végén a kérdést. :)

    Én még soha nem tapasztaltam azt, hogy maximális, irgalmatlan szorgalommal előzetes tehetség nélkül mit lehet elérni, meddig lehet elmenni, ezért természetesen csak vélekedés, hogy a szorgalom fontosabb és tehetség nincs is, csak képességek. Nemrég láttam a The Walk filmet Philippe Petit kötéltáncosról. Arra gondolok, hogy nyilván nem lesz kötéltáncos, ha tériszonya van. :) De ezt akkor nevezhetjük-e tehetségnek vagy csak adottságnak és hajlamnak, amivel él, és amit fejleszt? Ha Mozartnak az apukája nem zeneszerző, vagy ha ő egy árva lesz, netán szegény család gyereke, akkor esetleg harangozó lehetett volna belőle. És biztosan nagyon jó harangozó lett volna, közben sokat dúdolgat, meg gyönyörködik a zenében, de soha nem derül ki, hogy adottságai lennének hozzá. És akkor úgy létezhetett volna-e a tehetsége?

    VálaszTörlés
  6. Adrienn, köszönöm, hogy kiegészítetted a bejegyzést a gondolataiddal. A konkrét adottság és egyetlen életpálya gondolatát én sem látom elég árnyaltnak. :) Úgy vélem, ugyanazt az adottságot sok mindenre fel lehet használni, mégha más-más mértékben is, és az sem biztos, hogy azt akarom és kell választanom, amiben a legmaximálisabban tudom felhasználni, mert az életben sok más faktor és szempont számíthat életpálya tekintetében is. Szabadságunk van. :)

    VálaszTörlés