Könyvbemutatós hétvégém

Elég vegyes érzéseim vannak az első könyvbemutatóm kapcsán. Örülök, hogy olyan sok mindenkivel találkoztam, sokakat megismerhettem, akikkel eddig csak virtuálisan találkoztam, akárcsak Ardan a kislányával. 

  Egészen szombat délelőttig én azt hittem, hogy menni fog nekem ez a fellépés meg beszéd-dolog, majd simán megoldom, végtére is könnyedén feltalálom magam szituációkban, úgy általában. Amikor beültem bemutatni a porondon, akkor jöttem rá, hogy ez most nem így van, hanem olyan elveszettnek érzem magam, és különben, nincs is mit mondanom, többé bármit is ragoznom. Szeretném ráfogni arra, hogy előtte az éjszaka mindössze három órát aludtam, és pontosan tizenöt órát zötykölődtem egy vonatszékben, de az igazság az, hogy én nem éreztem otthon magam ebben a bemutatkozó író - szerepben, nem tudtam adni magam, és izgultam is.  Most visszanézve a videókat, látom a kínosan vigyorgó erőlködést is, ahogyan még palástolni is próbálom. Tehát színészetből is egyes. :)

Íme, Bea milyen spontán, és íme, Szöllösi Kristóf mellettem szinte tapinthatóan, bámulatosan laza és bölcs, meg nyugodt. Akár ragadhatott volna is valami rám ebből, tudjátok, mint amikor valami ragályos, mint mondjuk... az ásítás? De úgy látszik, ez úgy nem működik. A többi, sorra kerülő író is mind-mind vérprofi, és csak beszél, és beszél, és beszél. Szép, kerek, összetett mondatokban, és szép magyarul. :)

Örültem, hogy Bessenyei Gáborral és Mariannával dumálgathattam többször, ez nagyon sokat segített. A szimpatikus és jópofa Fekete Judittal való beszélgetés is feltöltekezés.

  Puska Verának külön hatalmas köszönet, hogy beutazott a könyvbemutatómra. Mellette valahogy elhittem, hogy minden rendben van. Sétálunk, dumálunk, röhögünk, sőt gyorskajálunk, tehát normálisak vagyunk.

   Jó volt találkozni a kiadó szerkesztőivel is, Róbert Katával, Kozma Rékával, Varga Beával. Nagyon örültem Bakti Viktoréknak, és sajnálom, hogy nem sikerült velük többet beszélgetni. A Demi Kirschner karizmatikus és barátságos közvetlenségébe titokban jól belekapaszkodtam, ha rövid időre is, és nagyon jólesett Rácz Tibi figyelmessége is. Kárpáti Andrea alaposan meglepett, bocsánattal tartozom neki, és még azoknak is, akiket nem ismertem fel. Azok felé meg mindenképp bocsánat, akikkel nem sikerült szót váltanom.

  Próbáltam sok mindent belefértetni, így személyesebb találkozást, hosszabb beszélgetést keresve sajnos lemaradtam két-három előadásról is.

 Bónusz: Sziács Viola meglepett egy kék hajas borítós poszterrel! Otthon az íróasztal mellett csak sima papíron, kisebb méretben volt meg. Köszönöm. Sikerült épségben hazahozni, egy hajszál sem görbült.

Mivel csak vasárnapra kaptunk vonatjegyet visszafelé, sok kalandban volt még részem ám, és a férjem valamiért ragaszkodott ahhoz, hogy mindenben éljen a spontaneitás. Így történt, hogy majdnem kipróbáltuk, milyen lehetett menekültként a keleti pályaudvaron aludni, de előtte lejártuk a lábunk.
 Másnap ha felszálltunk egy villamosra, fogalmunk sem volt, merre megyünk, kíváncsian lestük. (Ez a random csavargás azért jó, mert nemcsak a képeslapokra festett épületeket figyeled meg.) Amúgy fáradtan könnyű elhagyni dolgokat, ha mellécsapod a spontaneitást is, még könnyebb elveszíteni a másikat is, :) telefon és előre egyeztetett úticél nélkül egy esti, őrült forgatagban, például. Ja, és persze édes őrültség (lehet) egész nap cipelni majdnem egy polcnyi könyvet.

 Elképesztő, milyen erős élményt tudnak nyújtani teljesen ismeretlen, névtelenül kitárulkozó idegenek, akikkel hosszú órákat beszélgetsz át utazás közben. Remek móka csoportosan történetet szőni egy pizzáját bicskával faló és közben vadul téged bámuló, medvealkatú idegen köré, hátborzongató, ha később ez egész plotot "véletlenül" egy határrendész is megtoldja. DE mindeneken túl, egy szem, sima kockacukor jelentett számomra katarzist. Köszönöm a metrópótló hajó kapitányának, emelem a sapkám, és üzenem - bár aligha olvassa ezt - hogy ne adja fel! Sosem lehet tudni, hogy egy kocka jóízű cukor hülyeség kinek a napját varázsolja át egy csapásra... Igen, igen, ezzel megédesíthető helyrebillenthető.

Visszafelé a határ átlépése után nem sokkal, miközben körülöttem bizarr pozícióban szunyált mindenki, szólt a fülemben az Angus Stonék Down the way albuma, és épp a családtagoknak és a legjobb barátomnak elhozott példányokat dedikáltam, és folytak a könnyeim. Kiakadhatott az emotonom, mert nem tudtam, mit érzek, már nem is érdekelt, csak azt tudtam: erről van szó, és ez az éjszaka vagyok. Ez a pillanatom.

forralt bor és a Duna

Köszönöm a kiadónak a szervezést, a lehetőséget, és mindenkinek köszönet, aki a jelenlétével, netán pár szóval széppé tette a napomat.
A névre kattintva olvashatjátok Szöllösi Kristóf beszámolóját.
ITT meg Puska Veronika mondja el, milyen volt számára a könyvbemutató és a találkozás.

.