Sorok mögött: Írói emlékkövek

Írói, írástechnikai blogokon, kurzusokon, könyvekben rengeteg szó esik a karakteralkotásról, párbeszédírásról, plotstruktúrákról, és mintha túl keveset emlegetnék a setting fontosságát, ha mégis, leginkább csak világépítés vagy leírás kapcsán foglalkozunk vele, pedig az is ugyanolyan fontos dramaturgiai elem, akár a jelenetek szintjén, akár összetaró erőként, akár tematikailag. Egy helyszín a történetben nemcsak keret vagy egy színpad mögötti ponyva, és több mint az utcák neve, oszlopai vagy a természeti képek hangulatának akár mesterien öncélúan részletes, akár klisés felfestése. Annyira meghatározzák a történeteket és azok hangulatát, hogy ha azokat kicseréljük, ellehetetlenítjük a cselekményt és megváltoztatjuk a karakterek jellemét – legalábbis szerintem ez egy jó történet fontos ismérve. Ha például egy regényben az idegen bolygót ki lehet cserélni könnyen egy szigetre, az űrhajót egy kalózhajóra, a kisvárost egy bármelyik másikra, és a történet nem sínyli logikailag, a karakterek is változatlanul működnek, és továbbra is minden klappol, akkor az gond.

Sokat akarok még okulni erről, és valamikor a jövőben szeretnék majd írni egy olyan regényt is, amelyikben maga a helyszín a főszereplő.

Addig is átfutom, milyen helyszínek rakták le bennem írói emlékköveiket. Két regény bír jelentőséggel ezen a téren, az elsőnél a helyszíneket elvágyódások és kitartó álmodozások teremtették a műben, a másodikat random élmények.

     A Rengő hidakon kéziratom kapcsán most már egyre világosabb számomra, hogy a regényírás csak ürügy volt arra, hogy folyton Dél-Afrikát kukkoljam a Google Earth-ön. :) Még most is megvan a tanulmányozós mappám, benne kinyomtatott képek is helyszínekkel, bejelölt térképekkel, kiszámított távolságokkal. 

Ez itt épp egy találkahely. Egy temető.

Napokat töltöttem még olyasmivel is, hogy kiderítsem biztosra, milyen virágok nyílnak adott időszakban egy bizonyos útkanyarban. És épp volt ismerősöm is, akit megkérhettem, hogy menjen „ha arra jár”, nézze meg nekem. Mindebből született végül két tőmondat ebbe a bekezdésbe: „Egy nagy kanyar után hirtelen jött rá, hogy Ewald Mandisa ügye miatt utazott Dél-Afrikába. Az út lejtett, az autó könnyedén siklott. Áthaladtak a Great Fish folyó fölötti hídon, majd felhúztak a meredeken kanyarodó útra. Mint szent gyertyatartók narancslottak elszórtan a virágzó aloék. A távolról közeledő dombokon sűrű tömegben integettek az akáciák. Most vette észre először, hogy milyen színes körülöttük a táj.” :)

    Az Alkonyőrzőknél más motivációk terelgettek a kanyarokban. Előbb kiterveltem a világviszonylatot és a politikai helyzetet, ebből adódott, hogy akkor kit és mit hová tájoljak be a világtérképen. Az erdélyi tájak kapcsán az eredeti elképzelés szerint kicsit északabbra zajlottak volna az események, de... nos... hát a kirándulásaim beleszóltak. A bejárt helyek megihlettek, és mivel a történet szempontjából úgyis mindegy volt, hogy a zónában melyik hegyen császkálunk, hagytam magam meggyőzni. 

"A lejtő végében csend fogadta őket, és szemük előtt az út egy újabb dombra kezdett kapaszkodni. Ardan jobbja felől vaskos fenyők magasodtak, balja felől vékony nyírfák hajlongtak a szélben. Idegei pattanásig feszültek, a mókuskaland óta folyamatosan emelkedett a vérnyomása."

A huursz meglétét igazi medvebőgés ihlette, csak mondom, az ablakból pedig "privátban kerge"-mókusokat szoktam kifigyelni. Hamarosan adta magát a középkori kastély is az ódon falakkal, és élveztem a regény eleji modern helyszínekkel kialakult kontrasztot (egyébként ráfizettem erre, mert most már bakancslistás minden középkori kastély) Szuper érzés volt ezt követően olyan céllal menni ki Törcsvárra, hogy a legapróbb részleteket is szemrevételezzem. Előtte is voltam párszor, csak akkor nem figyeltem meg az apróságokat, sem azt, hogyan nyílnak egymásba a terek. Szeretnék még notesszel a kezemben és felszegett fejjel  helyszíneléseket végezni egy regényhez. Az is élvezet, hogy másoknak fogalmuk sincs, tulajdonképpen mit is csinálsz olyan dilis rohangálással és jegyzeteléssel, és hogy amikor elbambulsz éppen mik mennek végbe lelki szemeid előtt.

arrogáns ficsúr! Azaz: Zóra szerint ez itt olyan, mint Tarik lelke.:))

    Amit nehéz volt ezek után elfogadni, hogy akkor a kastély után a város, ahol megihatunk valamit a közelben és egy selejtváros, az csak Brassó lehet. No ez nagyon, nagyon nem akaródzott, mert mégis hogy lehet ezt bevállalni? "kiröhögnek!főlegazismerősök!megnemisillikaképbe!stb" Aztán hogy lehet izgi, regényes dolgokat ráálmodni olyan városra vagy falura, ahol mindennap kiviszed a rendes világból származó szemetet, és küzdöd a szerény, közönséges harcaidat? De amikor belehelyezkedtem abba a nézőpontba, hogy ez most egy jövőbeli világ törvényei által megváltoztatott város adalék történelemmel, simán ment a jelenet. Kinevetett-e ismerős? Yep, egyikük hosszan nevetett olvasás utáni másnap, amikor leesett neki egy elnevezés. :)

    Még nem tudom miért, talán bátorság, talán elvonatkoztatás kérdése, de míg a települések kapcsán – bármelyik létező város lehet – fantáziahiányom, gátlásaim és elakadásaim vannak, addig természeti tájakról, esetleg országutakról szeretek írni, fiktív cuccokkal ki/betölteni. Lehet hogy a szél nézőpontjából kellene megírni  a következő regényemet?
   Utólag ha vissza/eljutok az adott helyszínre, úgy érzem, mintha a regényszereplők esetei a valóságban is tényleg megtörténtek volna ott. A helyekhez köthető regénybeli események elsődlegességgel válnak a saját emlékeimmé. Nektek is? :)

A többiek barangolásai a témában:
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla
Puska Veronika
On Sai 
-