A takarítónő meséje

Nem tudtam mire számítsak a The shape of water film kapcsán, ahogyan a Three Billboards Outside Ebbing kapcsán sem, most így utólag látom be, hogy az előbbit érdemes a moziban megnézni. (az utóbbit viszont egyáltalán nem sajnálom, mert számomra valamiért középszerű maradt)

   A The shape of water viszont maga a tökélyre vitt történetmesélés, és még a klasszikus mese-fílinget is nyújtja. Beleszakad a szív, annyira fájdalmasan gyönyörű és gazdag minden aspektusában - képileg is. (igen, igen, mondtam én, hogy ismét eljött a pozitív, szép mesék ideje) A történet a hatvanas évek Amerikájába visz el minket, de itt sem csak úgy akárhová, hanem egy kormányzati titkos létesítménybe, amelyiknek legnagyobb hőse a néma takarítónő, a bájos lelkű Elisa. Láttunk már eleget a kutatók, a kémek és politikusok szemszögéből, táncoljunk be a laboratóriumba a takarítónő cipőjével is. Elvégre a szupertitkos laboratóriumokat is ki kell takarítani.

A film szerintem sokkal inkább szól a szépségről és emberségről, mint a néma lány és a halember szerelméről, viszont a háborús hangulatban, az ocsmány emberi gonoszság már-már rutinszerű megszállottsága közepette az ártatlanságot és szépséget talán már csak egy extrém szerelem tudja képviselni. A klasszikus "ki is itt a szörnyeteg" kérdésnél viszont sokkal tovább megy a film, nem ragad le a "szépség és szörnyeteg" szinten, itt ugyanis nincsenek szépségek. Csak szörnyek vannak: a társadalom peremére szorult emberek. Őket már nem hajtja a megfelelés, eléggé szabadok, hogy az ártatlan kíváncsiságukat és az élet tiszteletét szolgálják. Bár egyértelműen a másság és normalitás a téma - jelen van az elnémított, hangtalan nő, a meleg karakter, a fekete karakter, és persze a rasszista és szexista, hatalmat gyakorló fehér elit - ennél sokkal, de sokkal tovább megy szerintem ez a film, ahogyan a fajközi kapcsolatnál is nagyobb a kontextus. Bennem azt a kérdést hozta elő: van-e olyan hogy normális, amikor semmi és minden az. Sőt, a normalitásba vetett hited hajlamosíthat az embertelenségre. Egy fal. Ahogyan a cinikusság is. Már nem is az a kérdés, hogyan kezeled a másságot, bizonyos szempontból néha ez felszínes is (aminek ugyanis már neve van: "másság" címszó alatt, és ami alá egy csomó mindent már besoroltunk, szegény, meleg, fekete, fogyatékos, vagy valamilyen kisebbségi etnikum, az prekoncepció-függő csupán) hanem a kérdés sokkal inkább zsigeribb: tudsz-e olyan nyitottsággal, kíváncsisággal és szenvedéllyel élni, hogy elfogadd a másságot akkor is, amikor annak még kategóriája sincs a fejedben, először találkozol vele? Tisztelettel tudsz-e közeledni az ismeretlen felé? Meglátod-e azt, amihez nem szoktattad még a szemed? Mert ez kell a csodákhoz is. Remek Sally Hawkins alakítása ilyen szempontból, nélküle képtelenség szívvel is megérteni a filmet.
    Nagyon tetszett, hogy Strickland fejében meg sem fordul, kik lehetnének a tettesek, annyira más ellenségképhez szokott és olyan kevésre becsül adott embereket. Tetszett nagyon az is, hogy a fehér elit hogyan formálja Istent a maga képére ehhez szoktatva a szemét, a szívét, már maga Isten sem létezhet az ő tükre nélkül, miközben fogalma sincs arról, hogy mit jelent a Végtelen… 

    A víz az alap, ezzel kezdődik az élet ÉS ez a víz olyan formát vesz fel, amilyen formába töltik. Hány formája is létezhet hát…? (nem is értem, miért A víz érintése a magyar cím) 
    Varázslatos történet ez, amibe alámerülni nem kell félnetek.

.